Tűnődés

Mikor már feladni készülsz, amnéziában szenvedsz hirtelen újra. Mi már százszor dobott vissza, újra nekifeszülsz. Hiszed álmaiddal volt baj, s újat álmodsz. Elfelejted a fű nő magától. Akkor kérdéssé fajul a válaszod. Melyiket éld, sorsod vagy álmod?

 

 

Tér és Idő

Utak elágaznak és bármerre megyek, mindig ugyanoda visznek. Aztán szembetalálkozom magammal, egy pillanatra farkasszemet nézünk és elmosolyodva tovább lépünk ellentétes irányba. Időn és dimenzión túl is
itt vagyok a bárhol bármi-korban.

 

Meditáció

Nyílik a barlang, egy láng betölti a teret s érzed, bár látszólag kezünk egymást eltaszítja, ott mélyen lábunkból ereszkedő gyökerek szorosan összegabalyodnak. Szippantják fel újabb lépéseinkhez a ritmust. Mi távolinak tűnő nem kívül, hanem belül van már, és amikor dobban a szíved, mindenki rezdül belé. Egyszerre vagy a minden és semmi, a jéghegy csúcsa és lába. Mi alul végtelen akár a tenger, mi eltakarja azt, hol már minden egyé válik. Nincs külön Te és nem vagyok külön én. A láng csak növekszik, még kívülről látod, de lassan te lobogsz benne, és akaratlanul hozod át dimenziókon túl, hogy szórhasd sugarait. Míg a csendet őrzöd szívedben, lassan az éberségbe álmodod magad. Képek egymásba úsznak, és kinyitod a szemedet.

  

Útravaló

Ha elmész, ne nézz hátra, hisz ködben már a táj,
szirmait hullajtja a virág.
Ha elmész, ott messze fény dereng,
s hívogatón istenek nézik nászodat, miből új élet terem.
Lejti táncát a néma mindenség,
hogy otthonra lelj, menj előre, vissza sose nézz.
Öleld át a végtelent, bátorítsd a védtelent, és tudd ember, kinek van egy kincse,
mit nem korlátoz, de osztja szét,
ez legyen az életed, Te magad légy a szeretet.

 

Változásra készen

Valami sötétség beszippantani készül,

Örvényként tátja száját.

Bár nem félsz se élni se halni,

Zuhanásra még sem vágysz már.

Megannyi kishalált megéltél,

S most újra valami elnyelni készül

Te hadakozol ellene,

S majdnem megadod magad végül.

De várj, hisz jön a változás,

Már elkerülhetetlen,

Öröm, boldogság, lángolás

Újra érik benned.

Szád mikor szavakra nyílna,

Szelíd csend hangja koppan

Tükörbe nézve, fény villan

S oltalomra lelsz önmagadban.

A sötétség már nem hat rád,

Fényed átjárja a mindenséget

Repülni kezdesz újra, rezdülsz

S álmaidat valósággá felépíted.

 

Tükröződések

Vagyok én és vagy te. Vagy inkább: vagyok Én és vagyok Te. Csak egymás tükröződései.
Mit látsz belőlem? Amit akarok, amilyen vagyok, vagy amilyen Te vagy, vagy amit Te akarsz? Látunk-e rajtunk kívül mást, vagy tényleg Te is én vagyok?

 

 

Mi a Szerelem?

Beteljesületlen beteljesedés.

Hol egy könnycsepp a szívből, hol egy nevetés.

Jelenlétben való feloldódás.

Elengedve birtoklás.

De leginkább, a hallhatatlanság, és halál, egyszeri és megismételhetetlen formában.

 

 

Érzéketlenül

Mikor egy érzéssel eltakarjuk az érzést, azt hisszük: érzünk.
Gondolattal a lényeget, s felrúgjuk az örök szabályt: csak nézz és láss.
Értelmetlenül papírra vetünk szavakat, hogy megmutassuk magunkat,

Reménytelen kudarcba fulladás.

 

 

Illúzióm

Te vagy.
Illúzióm és létező valóságom.
Rád raktam összegyűlt ideálom.
Rég vonszolt idő lepereg rólam,
MEGSZÜLETTEM MOST,
Itt állok pucéran.
Régmúlt világból előtűntél,
Hogy fekete holdként tündököljél.
Mégis, a sors ajándéka vagy.
Tudóvá váltam általad,
Bölccsé aláztam magam.
Teremtettelek, csendből, szépségből
Teremtettelek szeretetből, szelídségből.
Erő nélkül, alázattal,
Boldog mindenségemből.
Fényed belőlem ragyog,
Hisz magam is fényedből vagyok.
Lehántottad feles rétegeim,
Mi elveszíthető, mind odavan,
Mi enyém az örök marad.

 

Újholdkor

Úton vagy, hol előre, hol hátra lépnél: Még ne, még hagyd a titkot.
Mire átúszol a csillagokon, itt a reggel. Egy gyertya csonkig ég, a
semmibe vész, falon a csend hangja koppan.
Ma még sok kérdés, majd válasszá válik.
Aludni?
Nem, ma csak a hold csukja le szempilláit.

  

Axióma

Ami jön  -  az megy

Mindennek van eleje és vége, kezdete és befejezése.

Akkor most hol tartasz?

Csak itt és most

soha máshol, soha máskor

Úton